Sokan azt hisszük, hogy az őszinteség fáj. Hogy kimondani, amit valóban gondolunk, veszélyes. Hogy a másik majd megsértődik, elfordul, elutasít. Ez kényelmes, de nem feltétlenül igaz…Mert ha mélyebbre ásunk, kiderül: nem a másik érzéseit óvjuk, hanem a saját sebezhetőségünket. Attól félünk, hogy ha megmutatjuk magunkat, nem leszünk szerethetők. Ha kimondjuk, amit valóban érzünk, az túl sok lesz. Túl nyers. Túl őszinte. És akkor jön az elutasítás – amitől mindenki retteg.
De… Valóban az elutasítástól félünk? Vagy attól, aki elutasít? A kultúránkban a visszautasítás egyenlő a kudarccal. Pedig az, hogy valaki nem akar velünk kapcsolódni, nem tragédia. Nem mindenki fog szeretni. Nem mindenki fog választani. Ahogy mi sem választunk mindenkit. Ez nem személyes – ez emberi.
Nem arról szól, hogy minden gondolatot nyersen odavágunk, hanem arról, hogy vállaljuk magunkat. Azt mondjuk: „Ez van most. Ilyen vagyok most.” És nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem mert elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy ne játsszunk szerepet. Mert az elutasítás nem a világ vége – hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk: valóban akarunk-e kapcsolódni azzal, aki elutasított? Vagy csak a visszautasítás fáj, mert gyerekkori sebeket tép fel?
A coachingban gyakran elhangzik a kérdés: „Biztosan szeretném, hogy ez az ember engem válasszon?” És még fontosabb: „Én választanám őt?” Ha a válasz nem egyértelmű igen, akkor talán nem is az elutasítás a probléma, hanem az, hogy nem vagyunk őszinték magunkkal. Mert az önazonosság nem csak a másik felé szól – hanem elsősorban önmagunk felé.
A Watson Coaching nem simogat, hanem tükröt tart. Nem mondja, hogy minden rendben van, hanem segít meglátni, mi az, ami nincs. És ez néha kényelmetlen. Fáj. De mindig felszabadító. Mert amikor vállaljuk a saját érzéseinket, gondolatainkat, akkor kezdünk el valóban kapcsolódni. Akkor kezdünk el valóban élni.
