A világunk hierarchikus. Már gyerekként megtanuljuk, hogy van „fenn” és „lenn”. Aki magasabb, idősebb, hangosabb, az több. Aki halkabb, fiatalabb, kevesebb. Később jönnek a címkék, a rangok, a diplomák, a státuszok. Mintha egy láthatatlan matricagyűjtő füzetbe gyűjtenénk az életünk bizonyítványait: egy csillagos nyomda, két gyerek, egy szívecskés ház, egy külföldi nyaralás.
A világ teleaggat minket olyan dolgokkal, amikről azt hiszi, hogy attól leszünk mi – mi. De vajon tényleg ezek határoznak meg minket? Ha elveszik a diplomámat, én maradok? Ha elköltözöm a kertes házból, én maradok? Ha igen, akkor ezek a címkék nem én vagyok – csak segédeszközök az eligazodáshoz.
A függőleges világban mindig van egy „fölöttem” és egy „alattam”. A fizetés, a pozíció, a megbecsülés, a követők száma. És ha ebben mérem magam, akkor mindig lesz valaki, aki több – és én kevesebbnek érzem magam. Akkor is, ha van három gyerekem, két diplomám, és évente kétszer utazom külföldre. Mert a szomszédnak jobb a párkapcsolata, a kollégának szebb a bőre, a barátnak több a sikere.
Ez a függőleges belső világ: ahol mindig felfelé nézek, vagy lefelé. És közben elveszítem a saját tengelyemet.
De van egy másik lehetőség is…. A vízszintes belső világ. Ahol nem rangsorolok, hanem értékelek. Ahol nem hasonlítok, hanem figyelek. Ahol nem verseny van, hanem jelenlét.
Ebben a világban én állítom fel a mércét. Nekem fontos a szorgalom, a tisztesség, a fejlődés, a szépség – vagy bármi más. És ha ezek mentén élek, akkor meg tudok állni önmagam előtt. Nem tökéletesen, de őszintén. Nem hibátlanul, de méltósággal. Egyenes háttal.
A Watson Coachingban gyakran dolgozunk ezekkel a belső struktúrákkal. Mert nem mindegy, hogy milyen világban méred magad. Nem mindegy, hogy a saját értékeid mentén haladsz – vagy mások elvárásai szerint. És nem mindegy, hogy a belső világod támogat – vagy szorongat.
A kérdés mindig ez: Te hol állsz a saját világodban? És ha nem ott, ahol szeretnél – elindulnál felé?
