Gyerekként sokat játszottunk olyat, hogy „Ki mi lenne, ha tárgy vagy élőlény lenne?” Volt, aki tigris akart lenni, más napraforgó, én talán egy színes ceruza. Aztán egyszer egy általam nagyon tisztelt hölgy azt mondta: ő egy szürke kavics lenne.
Megdöbbentem. Egy kavics? Ráadásul szürke? Miért választaná bárki azt, hogy jelentéktelen legyen, belesimuljon a környezetbe, ne tűnjön ki? Akkor még nem értettem. Mostanában kezdem.
A szürke kavics nem jelentéktelen. A szürke kavics csendes. Egyszerű. Lecsupaszított. Nincs rajta csillogás, nincs rajta védelem, nincs rajta maszk. Csak van. És ebben az egyszerű „van”-ban ott a szabadság. Ott a gyógyulás. Ott a béke.
Ma már tudom: amikor kigyógyítjuk magunkat a gyerekkori traumákból, amikor levetjük a ránk rakódott szerepeket, megfelelési kényszereket, akkor nem marad más, csak a kavics. A tiszta, csupasz én. A fehér lap, amire újra rajzolhatunk. Nem azért, mert üresek vagyunk, hanem mert szabadok.
Szabadon dönthetünk, merre indulunk. Milyen mintázatot rajzolunk. Milyen színeket választunk. És ez a mintázat – ez vagyok én. Nem az, amit mások elvártak, nem az, amit a világ rám vetített. Hanem az, amit én választottam. Így valósítom meg Istent. Így valósítom meg magamat.
Ma már értem, miért akart szürke kavics lenni. Mert néha a legnagyobb erő abban van, ha nem akarunk semmi különlegesek lenni. Csak önmagunk. És ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak.
