Az anyaság nem csupán egy szerep, amit felveszünk – ez egy életforma, egy folyamatos jelenlét, egy szívből jövő szolgálat, amit nap mint nap végzünk. Etetünk, altatunk, szervezünk, vigasztalunk, tanítunk, figyelünk, és közben próbálunk önmagunk is maradni. És bár sokszor természetesnek veszik, amit teszünk, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értékes – sőt, épp ezért kell büszkének lennünk magunkra.
Sok családban az anya viszi a szülői feladatok oroszlánrészét. Nem azért, mert könnyebb lenne neki, hanem mert felelősséget vállal, mert érzékeny, mert jelen van. És igen, előfordul, hogy a másik szülő – az apa – nem ért mindenben egyet, vagy nem veszi ki a részét olyan mértékben, ahogy az egyensúlyos lenne. Ez fájhat, frusztrálhat, elbizonytalaníthat. De egy dolgot nem szabad hagyni: hogy ez elvegye a büszkeségünket.
Az önbecsülés nem mások elismeréséből fakad, hanem abból, hogy tudjuk: amit teszünk, az számít. A belső megerősítés, az önmagunkkal való őszinte kapcsolat segít abban, hogy ne mások viselkedése határozza meg az önértékelésünket.
Ha úgy érezzük, hogy egyedül maradtunk a szülői feladatokban, vagy nem kapunk elég támogatást, ne magunkat hibáztassuk. Inkább erősítsük meg magunkban: amit teszünk, az fontos, és mi igenis büszkék lehetünk rá. Mert a gyerekek biztonsága, fejlődése és szeretetközege nagyrészt rajtunk múlik. Akkor is cselekszünk, amikor fáradtak vagyunk, amikor nincs visszajelzés, amikor egyedül érezzük magunkat. És a legjobb tudásunk szerint döntünk – ez önmagában érték.
A Watson Coaching szemléletében az anyai szerep nem teljesítményalapú, hanem jelenlét-alapú. Nem az számít, hogy minden tökéletesen sikerül-e, hanem hogy ott vagy, figyelsz, próbálkozol, tanulsz, és újra nekifutsz. Ha a másik szülő – az apa – nem látja vagy nem érti ezt, az nem a te kudarcod. És nem kell bocsánatot kérned azért, mert a dolgok nem mennek mindig simán.
