Én. Te. Ő is.
Mindannyian egy-egy sziget.
Egyedi, különleges, saját partokkal. Van, ahol sűrű, szúrós bozót véd. Van, ahol meredek sziklák zuhannak a tengerbe. Egyes részeinken örvények húzódnak, máshol mérgező gyümölcsök teremnek.
És közben… ott vannak a színpompás virágaink, a lédús gyümölcseink, a lágy szellőink, a rejtett kincseink is.
És ott állunk rajta.
A saját szigetünkön. Egyedül.
Sokáig azt éreztem, ez végtelenül szomorú.
Hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg. Hogy az életünk megannyi pillanatában egyedül vagyunk.
Most valahogy olyan korszak van, hogy coachként, a kísérésekben élesen érzékelem és látom ezt a „szigetségünket”.
Párkapcsolatokban, szülő–gyerek viszonyban, munkahelyi kapcsolatokban.
És tudod, ki érkezik hozzám?
Az, aki hidat szeretne építeni.
Hidat a saját és a másik szigete között.
Hogy meghallja a másikat.
Hogy meglássa.
Hogy megértse.
Hogy valóban érezze, mi történik ott, a másik szigetén.
A híd szándéka: kapcsolódni.
Az építőkövei az odafordulás, figyelem, kíváncsiság, nyitottság.
A pillérsora pedig mindig a SZERETET.
És van egy fontos törvényszerűség:
mindenki csak a híd feléig tud építkezni. Mindig. csak. addig.
A kérdés az, hogy a másik elindul-e a saját oldaláról.
Sok történet szól arról, amikor nem.
Ott áll a félhíd. És rajta az, aki építette — egyensúlyozva.
Néha vágyakozva, hogy egyszer mégis összeérjen.
Néha reménykedve, hogy a másik is elindul.
Néha fáradtan, belecsendesedve.
És a másik?
Ő a saját szigetén áll. Lát téged messziről — és azt hiszi, ez elég.
Sőt, sokszor azt gondolja, ő is épít. Hiszen beszélget. Válaszol. Kérdez.
De amikor magáról a kapcsolatról, a HÍDról esik szó…
…valami megváltozik.
Csend lesz. Némaság. Kivonódás.
Vagy támadás van. Kiabálás, indulatok, káromkodás.
Vagy védekezés. Magyarázkodás, hogy az ő szigetén bizony így és így van.
És ilyenkor egy másfajta híd kezd épülni. Nem szeretetből — hanem IGAZSÁGból.
Kinek van igaza?
Ki hibázott?
Hogy történt?
Itt már nem a kapcsolat a fókusz, hanem a különbség.
És ebben eltűnik a MI. Pedig a híd maga a MI. AZ, AMI ÖSSZEKÖT MINKET.
Ahol feltehetjük a kérdést:
Most mire van szükségünk egymástól?
Mit szeretnénk együtt megteremteni?
Képesek vagyunk-e szeretettel áthidalni a köztünk lévő távolságot?
Mit kell ezért tenni?
És… akarjuk-e egyáltalán?
Vagy csak állok a szigetemen a saját igazammal, nézőpontommal, rendemmel.
Elkülönülten. Egyedül.
EMBERKÉNT A HÍD A MESTERMŰVÜNK.
Amikor ez becsapódott a szívembe, az elmémbe, akkor szűnt meg a mérhetetlen szomorúság bennem a szigetségünk miatt.
Mert nem csak szigetek vagyunk.
HÍDÉPÍTŐK vagyunk.
Ez az Ember feladata. Képessé tenni magát a mindenféle, sokszínű, olykor kiismerhetetlen szigetek között hidakat építeni.
És igen… nem fog mindenkivel menni.
Aki nem indul el a saját oldaláról, ahhoz a híd sosem fog összeérni.
És mégis van szabadságunk.
Abban, hogy hogyan viszonyulunk ehhez.
Szeretettel.
Hálával.
Közönnyel.
Fájdalommal.
Vagy akár elengedéssel.
Mert ami nincs, az nincs. Nem tudjuk erővel létrehozni.
És közben maradhatok nyitott szívvel.
A saját szigetemen. A megépült hidaimmal.
Innen nézve a világ megszámlálhatatlan szigetét. Gyönyörködve bennük.
Hidakat építve, néha bontva.
Mindig tanulva.
A híd nem kívül épül. Bennünk kezdődik.
