Elégedett vagy az életeddel? A mával?
Ha most megállnál egy pillanatra, és őszintén válaszolnál erre a kérdésre – mit mondanál? Valószínűleg sokan nem felelnének igennel. De ha megkérdeznénk: „Elégedetlen vagy?” – arra sem érkezne tömeges igen. Miért? Mert a kettő nem ugyanaz.
Az elégedetlenség nem az elégedettség ellentéte. Az elégedetlenségnek az elégedetlenség hiánya a párja. Az elégedettségnek pedig az elégedettség hiánya. Ez a különbség nem csak nyelvi játék – hanem mély emberi tapasztalat.
Ha nem vagyok elégedett, az még nem jelenti azt, hogy boldogtalan vagyok. Csak nincs meg bennem az az érzés, hogy „minden rendben van”. És ez az állapot alattomos. Mert nem fáj. Nem szúr. Nem kiabál. Csak csendben ott van. És eltelhet benne egy élet.
Elketyegek egy munkahelyen, ahol már rég nem inspirál semmi.
Maradok egy kapcsolatban, ahol nem becsülnek meg.
Fenntartok barátságokat, amik már csak megszokásból élnek.
Mert nem vagyok elégedetlen – csak nem vagyok elégedett.
A valódi elégedetlenség viszont fáj. És ez jó.
Mert a fájdalom vágyat szül.
A vágy szándékot.
A szándék akaratot.
Az akarat pedig erőt.
És az erőből születnek a tettek.
A Watson Coachingban gyakran találkozunk ezzel a csendes állapottal. A „nem rossz, de nem jó” érzéssel. A „minden oké, csak én nem vagyok benne” tapasztalattal. És ilyenkor nem az a cél, hogy azonnal mindent felforgassunk. Hanem hogy megvizsgáljuk:
– Hol van az a pont, ahol már nem vagyok önazonos?
– Mi az, amit csak megszokásból csinálok?
– Mi az, amitől félek, ha változtatnék?
Mert az elégedettség nem egy állapot, amit elérünk – hanem egy belső iránytű, amit követhetünk. És ha egyszer megérezzük, milyen érzés valóban jól lenni magunkkal, akkor már nem elég a „nem rossz”. Akkor már vágyunk a „nagyon jóra”. És ez a vágy – az első lépés a változás felé.
