Azt mondta, nem ígérte, hogy holtodiglan-holtomiglan. Nem esküdött.
Így volt. Minden szava igaz.
Csak azt mondta: ’Veled akarok élni’.
Azt mondta, többé nem lesz olyan, hogy valaki más kell. Mert Téged akar. Egyedül. És ez pont elég.
Azt mondta, tudja, hogyan szerethet jól. Megtanulta. Akarja.
A szeme is ezt mondta. A tekintete, az ölelése, a tettei, az együtt gondolkodás, a közös tervek, a közös munka.
Elhitted. Nem is hinni kellett, hisz valóság volt. És te nem tudsz félig belemerülni. Nem tudsz félig szeretni. Nem tudsz félig vele lenni.
Csak egészen.
Szándékkal.
Választással.
Döntéssel.
És igazából szeretett. Jött, akart, együtt volt. Lélegzett, pulzált, élt a kapcsolat. Szép tűzzel.
Aztán egy szinte észrevehetetlen pillanatban, pihekönnyű fuvallatként valami eloltotta a tüzét.
Fordul benne a szél és már mégse így, mégse jó, mégse te.
Mégse akar.
Mégse választ.
Már nem jön, nincs ’együtt’. Nincs akarat, nincs öröm.
Teher vagy. Feladat vagy. Kötelesség vagy.
Nem-kellés.
Múlt idő vagy.
Te csak állsz, teljesen értetlenül, bambán, nézed az üres, fehér vásznat.
Olyan, mintha a filmed másik főszereplőjét előzetes figyelmeztetés nélkül kicserélte volna a rendező.
A saját életemben többször megtapasztaltam ezt a nagyon élesen, zsigerekben érzékelhető, lassan bekúszó, de annál kitartóbb és félreérthetetlen érzést, hogy „Valami nem kerek.” Eltűnt a lényeg. A kapcsolódás. A kapcsolat egyértelműsége. Az otthonossága.
Helyette kétely, bizonytalanság, üresség, elutasítottság.
Hogy ilyenkor mi az egyetlen dolog, ami segít?
Elhiszem, amit látok, hallok, érzek, tapasztalok.
Ha azt érzem, nincs jelen? Nincs jelen.
Ha azt érzem, nem vagyok fontos. Nem vagyok fontos.
Ha azt érzem, nem figyel rám. Nem figyel rám.
Ha feszültség jelenik meg gyomor vagy szívtájékban. Igen, feszült vagyok.
Mert az egy valóságból hirtelen kettő lett. Az elmém és a szívem nem nagyon tudja követni, hol tévedett. SEHOL. Akkor az volt. Most ez van.
Láss! Érezz! Ez az új valóság. És ha nem jó neked, lépj.
Magad felé.
