ELKÖTELEZŐDÉS
Tudunk-e együtt jövőt építeni?
Van egy pillanat minden kapcsolatban, amikor már nem a jelen a kérdés.
Az első találkozások izgalma lecsendesedik. Megismerjük egymás szokásait. Látjuk egymás gyengeségeit is. Már nem azt figyeljük, milyen a másik, hanem azt kezdjük érezni, milyen vele lenni.
És egyszer csak megszületik egy új kérdés.
El tudom képzelni mellette az életemet?
Nem a következő hétvégét.
Nem a következő nyaralást.
Hanem azt, hogy évekkel később is ugyanebbe az irányba szeretnék-e menni.
A test ezt is hamarabb tudja, mint a fejünk.
Amikor bizonytalanságban élünk, a test készenlétben marad.
Nem teljesen engedi el magát.
Mindig hagy egy kis menekülőutat.
Nem mer igazán gyökeret ereszteni.
Hiszen bármikor történhet valami.
A bizonytalanság fárasztó.
Láthatatlanul emészti az energiánkat.
Ha újra és újra felmerül bennem, hogy vajon számíthatok-e rád, vajon maradsz-e, vajon ugyanazt akarjuk-e, akkor a figyelmem nem a közös élet építésére fordítódik.
Hanem a kapcsolat túlélésére.
Sokszor azt hisszük, az elköteleződés egy kimondott mondat.
Egy gyűrű.
Egy aláírt papír.
Ezek lehetnek fontos jelképek.
De önmagukban nem teremtenek biztonságot.
Az elköteleződés inkább nap mint nap megélt tapasztalat.
Abból érzem, hogy számítok rád.
Hogy amikor nehézség jön, nem kifelé indulsz, hanem felém.
Hogy nem ellenfelek vagyunk, hanem ugyanannak a helyzetnek két résztvevői.
Nem mindig ugyanúgy látjuk. De ugyanazt a kapcsolatot szeretnénk építeni.
Van egy mondat, amit coachingban gyakran felteszek:
Amikor konfliktusotok van, ugyanazt akarjátok?
Sokszor hosszú csend követi.
Mert rájövünk, hogy valójában mindketten kapcsolódni szeretnének.
Csak más úton próbálnak oda eljutni.
Az egyik közelebb megy.
A másik távolabb.
Az egyik beszélni akar.
A másik csendre vágyik.
Az egyik kapaszkodik.
A másik szabadságot keres.
A felszínen egymással harcolnak.
Mélyen ugyanarra vágynak.
Arra, hogy jó legyen.
Az elköteleződés számomra nem azt jelenti, hogy mindenáron együtt maradunk.
Sokkal inkább azt, hogy felelősséget vállalunk azért, amit együtt építünk.
És ezért néha a legnagyobb elköteleződés éppen az, amikor valaki kimondja:
Így már nem tudok önazonos lenni.
Mert az önfeladásból nem születik valódi kapcsolat.
Csak hosszú távú alkalmazkodás.
Az alkalmazkodásnak pedig ára van.
A test fizeti meg.
Feszültségben.
Kimerültségben.
Kiégésben.
Betegségben.
A test mindig jelzi, ha túl messzire kerültünk önmagunktól.
Ezért hiszem, hogy egy jó kapcsolatban nemcsak egymásra figyelünk.
Hanem önmagunkra is.
Mert csak az tud őszintén kapcsolódni, aki kapcsolatban van saját magával.
A közös jövő nem attól lesz stabil, hogy soha nem változunk.
Az élet tele van változással.
Új szerepeket kapunk.
Szülők leszünk.
Gyerekeink kirepülnek.
Megöregszünk.
Veszteségeink lesznek.
Új álmok születnek.
A kérdés az, hogy ezekben a változásokban tudunk-e újra és újra egymás felé fordulni.
Mert nem ugyanazzal az emberrel élek húsz év múlva, akit valaha megismertem.
És ő sem ugyanazzal az emberrel él.
Ha ezt elfogadjuk, a kapcsolat nem megmerevedik. Hanem együtt fejlődik velünk.
Talán ezt jelenti számomra az elköteleződés.
Mert ezekből a tapasztalatokból születik meg valami új.
A mi.
Nem két ember összeolvadása.
Nem önfeladás.
Hanem két önazonos ember közös útja.
És talán ez az, amit végső soron mindannyian keresünk.
Nem egy tökéletes kapcsolatot.
Hanem egy olyan társat, aki mellett a testünk is tudja:
itt lehet jövőt építeni.
