Vagy talán csak rosszul érzem magam egy rosszul működő világban?
Két helyen élek. Az egyik egy természetközeli, madárcsicsergős, zöld hely. A másik egy nagyváros.
Ég és föld a különbség. Nemcsak abban, amit látok, hanem abban is, ahogyan érzem magam. A testemben. Az idegrendszeremben. A hangulatomban. Abban, mennyire érzem magam élőnek.
A nagyvárosban sokszor úgy mennek el egymás mellett az emberek, hogy még csak egymásra sem néznek. Ha találkozik a tekintetük, gyakran üresen siklik át a másikon. A kis településen köszönünk, szemkontaktust tartunk, mosolygunk. Van élet az arcokon.
És ilyenkor elgondolkodom: mennyi olyan dolog van az életünkben, amit csak úgy csinálunk. Mert ilyen a közeg, mert ilyen körülöttem a levegő, mert mindenki vagy a többség ezt csinálja.
Egy történet szerint XIV. Lajos francia király kíváncsisága is szerepet játszott abban, hogy elterjedt a fekvő szülési pozíció. A történet ennél árnyaltabb, de a kérdés így is elgondolkodtató: hányszor alakítjuk át a testünk természetes működését azért, mert valakinek úgy kényelmesebb? valamilyen gazdasági, hatalmi, kényelmi érdeket szolgál?
Minket, embereket, személy szerint engem, téged nem.
És nézzünk körül ma!
Óriásplakátokon műanyag játékok tömegei kínálnak újabb és újabb megvásárolható boldogságot. Közben egyre több hulladékot termelünk, szennyezzük a környezetünket, és úgy élünk, mintha a bolygó erőforrásai kifogyhatatlanok lennének.
Egész nap képernyőket nézünk, miközben egyre kevesebbet nézünk egymás szemébe. Folyamatosan elérhetők vagyunk, mégis sokan rettenetesen magányosak. Sietünk, hogy mindent elintézzünk, aztán elfáradunk abban az életben, amit közben felépítettünk.
És ha ebben rosszul érezzük magunkat, könnyen arra jutunk, hogy velünk van a baj.
Én is ismerem ezt az állapotot. Amikor úgy érzem, valami nagyon nincs rendben, és ettől elfogy az energiám, elmegy a kedvem, beszűkül a világ. Mintha légüres térbe kerülnék.
Sokat gondolkodom azon, hogyan lehet ebből kijönni.
Mert a környezetünk valóban hat ránk. Nem mindegy, hogyan élünk, milyen ingerek vesznek körül, mennyi és milyen kapcsolódás ér bennünket, és jut-e időnk arra, hogy meghalljuk a saját belső jelzéseinket.
De az sem mindegy, mit kezdünk mindazzal, amit érzékelünk.
Nem tudom egyedül megváltoztatni a világ működését. Azt viszont tanulhatom, hogyan ne veszítsem el benne önmagamat. Hogyan ismerjem fel, mire van szükségem. Hol tudok változtatni. Mi az, amiben kiállok magamért, és mi az, amit el kell fogadnom ahhoz, hogy ne emésszen fel a tehetetlenség.
Nekem ez újra és újra gyakorlás. Van, amikor jobban megy, máskor kevésbé.
Talán nem az a cél, hogy megtanuljunk jól működni mindenben, amit a világ normálisnak nevez.
Talán az a cél, hogy megőrizzük a kapcsolatot azzal, ami bennünk élő, emberi és igaz.
És közben legyen bátorságunk feltenni a kérdést:
Biztos, hogy velem van a baj, ha nem érzem jól magam abban, ami körülvesz?
Vagy éppen az a dolgom, hogy észrevegyem, mi nincs rendben – és megtaláljam, hogyan tudok én másképp élni benne? 
És van még valami, amire egyre többet gondolok.
Lehet, hogy nem tudom egyedül megváltoztatni a civilizációnk működését. Nem tudom megállítani a rohanást, a fogyasztást, a természet kizsigerelését, az emberi kapcsolatok kiüresedését.
Attól, hogy a világ egyre inkább a teljesítményről, a hasznosságról és a fogyasztásról szól, én még képviselhetem az életet.
A színeket. A kíváncsiságot. A teremtést. A játékot. A valódi találkozásokat. Azt az örömöt, amikor nem akarok sehová eljutni, semmit elérni, semmit bizonyítani – csak benne vagyok abban, ami éppen történik.
Mert vajon tényleg azért születtünk, hogy egész életünkben megfeleljünk, teljesítsünk, alkalmazkodjunk és túléljünk?
Vagy azért , hogy tapasztaljunk? Hogy rácsodálkozzunk a világra, szeressünk, nevessünk, alkossunk, felfedezzünk, és közben egyre inkább önmagunkká váljunk?
Én szeretném az utóbbit képviselni.
Nem akarom, hogy a világban tapasztalt közöny közönyössé tegyen. Hogy a rohanás elvegye a jelenlétemet. Hogy a nehézségek kioltsák belőlem az életörömöt.
Ha valami másra vágyom, akkor annak a valami másnak nekem is helyet kell adnom a saját életemben.
Egy tekintetben. Egy mosolyban. Egy beszélgetésben. Egy szabad mozdulatban. Abban, ahogyan magamhoz, másokhoz és a természethez kapcsolódom.
Talán nem tudom egyedül átformálni a világot. Magamat tudom egyre természetesebbé, önmagammá alakítani.
