Mindannyian több részből állunk. Vannak bennünk olyan tulajdonságok, amiket szeretünk, büszkén vállalunk: „Türelmes vagyok.” „Segítőkész vagyok.” „Kitartó vagyok.” És vannak olyan részeink is, amiket inkább elrejtenénk. A maximalizmus, a hiúság, a hiszékenység, a féltékenység… Ezeket sokszor szégyelljük, elnyomjuk, letagadjuk, még magunk előtt is.
Pedig minden énrészünk élni akar. Mindegyiknek van hangja, mozdulata, szándéka. És ha nem figyelünk rájuk, akkor csendben, a háttérből kezdenek hatni. Mint kis méregzacskók, amelyek lassan csepegtetik a tartalmukat a rendszerbe – a testünkbe, a viselkedésünkbe, a kapcsolatainkba.
Az ember nem felelős azért, hogy ezek a részek megjelennek. De felelős azért, hogy mit kezd velük. Eltitkolja őket? Szőnyeg alá söpri? Vagy inkább leül velük, és megismeri őket?
A coachingban gyakran dolgozunk ezekkel a belső szereplőkkel. Mert ha nem akarunk gyűjtögetővé válni – aki csak halmozza a kimondatlan érzéseket, a meg nem vizsgált reakciókat –, akkor időről időre végig kell néznünk magunkon. Kezet kell rázni minden ismerős vagy újonnan felfedezett énrészünkkel. „Bemutatkozni” nekik. Megkérdezni:
Hogy vagyok most a kisebbrendűségi érzésemmel?
Folyamatosan hasonlítgatom magam másokhoz?
Mit okoz ez a viselkedésemben?
Szeretem ezt így magamban?
Van-e erőm változtatni?
Van-e szándékom változtatni?
És ha épp egy ragaszkodó anyai részem bukkan elő, akkor megvizsgálhatom: Ez hogyan szolgálja a gyermekemmel való kapcsolatomat? Támogat vagy korlátoz?
A Watson Coachingban ezekre a belső párbeszédekre teremtünk teret. Mert minden énrész számít. Minden felismerés egy lépés önmagunk felé. És minden belső találkozás lehetőség arra, hogy ne csak éljük az életünket – hanem tudatosan alakítsuk is!
