Élek melletted?
Vannak kapcsolatok, amelyek biztonságosak.
Vannak kapcsolatok, ahol mély az összetartozás.
Mégis hiányzik belőlük valami: AZ ÉLET.
Nem egyik napról a másikra tűnik el. Lassan. Szinte észrevétlenül.
Először csak ritkábban nevettek.
Aztán egyre kevesebbet értek egymáshoz.
Elmaradnak a közös bolondságok.
Már nem meséled el, milyen ötleted támadt.
Nem mutatod meg azt a zenét, amit egész nap hallgattál.
Nem hívod oda, hogy nézze meg a naplementét.
Szinte fel sem tűnik. Csak telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek.
És a megszokás alatt lassan eltűnik a kíváncsiság.
Pedig az ember nemcsak szeretni szeretne.
Élni is.
A test erre vágyik. Mozgásra. Játékra. Alkotásra. Nevetésre. Érintésre.
Arra az érzésre, hogy szabad.
A legszebb kapcsolatokban azt látom, hogy a felek nem kisebbek lesznek egymás mellett, hanem nagyobbak.
Nem azért, mert a másik megváltoztatja őket.
Inkább azért, mert mellette egyre inkább önmagukká válhatnak.
Mernek új dolgokat kipróbálni.
Mernek hibázni. Mernek álmodni. Mernek játszani.
Mernek megmutatni olyan részeiket is, amelyeket korábban elrejtettek.
Ez számomra az élet.
Nem tökéletesség, kibontakozás.
Sok kapcsolat azért fárad el, mert észrevétlenül szerepekké alakul.
Valaki lesz a szervező.
Valaki az, aki mindig megoldja.
Valaki a békéltető.
Valaki az örök alkalmazkodó.
Valaki a felelős.
És közben lassan eltűnik az ember. Eltűnik a nő és a férfi.
Csak a szerep marad.
Ha hosszú időn keresztül kizárólag a szerepeim működnek, a test előbb-utóbb jelezni kezd.
Elfárad.
Feszül.
Elveszíti a kíváncsiságát.
Sokszor ilyenkor hangzik el a mondat:
– Nem tudom, mi bajom van. Minden rendben van, mégsem vagyok jól.
A test tudja. Azt jelzi, hogy már régen nem önmagadat éled.
Csak működsz. Elkezdtél szürkülni.
Az önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig azt teszem, amihez kedvem van.
Sokkal inkább azt, hogy kapcsolatban maradok önmagammal.
Észreveszem, mire vágyom. Mitől félek. Mi lelkesít. Mi tölt fel. Mi az, amit már kinőttem.
És mi az, ami most szeretne megszületni bennem.
Ehhez bátorság kell.
Mert amikor valaki elkezd önazonosabban élni, a kapcsolatai is változni kezdenek.
Néha új egyensúly születik. Néha konfliktusok.
Hiszen a másik is ahhoz szokott hozzá, ahogyan eddig működtünk.
A Watson coachingban sokszor azt látom, hogy a test hamarabb elindul ezen az úton, mint az elme.
Egy mozdulat. Egy testtartás. Egy lépés.
És egyszer csak világossá válik valami.
„Én mindig hátrébb állok.”
„Én mindig visszatartom magam.”
„Én mindig kisebbre húzom magam.”
A test megmutatja azt, amit a szavak sokszor elfednek.
És amikor ezt meglátjuk, megszületik a lehetőség arra is, hogy másképp álljunk bele az életünkbe.
Másképp kapcsolódjunk.
Másképp szeressünk.
Van egy kérdés, amit időről időre érdemes feltenni magunknak.
Nem azt, hogy szeretjük-e egymást.
Hanem ezt:
Élőbb lettem ebben a kapcsolatban?
Több lettem mellette?
Közelebb kerültem ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok?
Vagy egyre távolabb sodródtam önmagamtól?
A test erre nem gondolatokkal válaszol.
Hanem egy érzéssel.
Ha önazonos vagyok, a testemben több az élet.
Könnyebb a mozdulat.
Szabadabb a légzés.
Élénkebb a tekintet.
Van bennem kíváncsiság.
Van bennem vágy.
Van bennem öröm.
Talán ez az egyik legszebb ajándék, amit két ember adhat egymásnak.
