Szeretem, ahogy tökéletesen EGYÉRTELMŰ, hogy hol jártam már, és hova kell még tolnom a fűnyírót.
Közben viszont próbálgatok mindenfélét:
• menni szépen sorban, mint a focipályán
• körbe-körbe, kerülgetve a fákat, de geometriai mintában
• csakúgy a képzeletemet és az esztétikai vágyaimat követve, „ahová a szívem vezet’ típusú utaim is vannak.
Mindegyik csinálja a dolgát. Lenyíródik a fű
Mivel nálam egy nyírás több óra, nagyon nem mindegy, hogy közben hogy érzem magam.
Ha sorban kellene mennem, halálosan unatkoznék. Ezért szórakoztatom magam közben. Azzal, hogy mintákat csinálok, a fák között kanyargok, logikátlanul messze tolom a fűnyírót a nagy fűbe, aztán a másik térfélen vissza. Lehet, hogy centire nem a legrövidebb út, de én élvezem. Sőt! Szórakozom pusztán ettől. Örömet ad.
Közben sokszor eszembe jut, hogy az ÉLET is ilyen.
Sorban toljuk a feladatokat, egyiket a másik után, rabszolgamódra,
vagy felfedezünk új, ismeretlen utakat is? Próbáljuk-e másképp, mint eddig valaha?
Toljuk-e arra a szekeret, ami nem a legegyenesebb út két pont között? Élvezzük-e a kanyarokat?
Vagy csak azt várjuk, mikor lesz kész? Ez a sor, ez a negyed, a fele…?
Sok, az élet közepetáján levő kliensemnél hallom mostanában, hogy ők bizony eleget tologatták már sorban. Kiszolgálva munkahelyet, gyerekeket, szülőket, szomszédot, rokont, barátot.
Szeretnének végre olyat tapasztalni, ami a saját irányuk. Egy kicsit szabadabban, egy kicsit spontánabban. A kreatív energiát úgy áramoltatva, ami szinte megfiatalítja az embert.
Én csak bíztatnék mindenkit!
Találjatok örömet abban, amit csináltok! Ez lehet egy ilyen prózai dolog is, mint a fűnyírás! Csináljatok olyan, akár új dolgokat, amik örömet adnak!
Sohasem más csempészik örömet az életünkbe, mi magunk teremtjük és engedjük be azt.
