1. rész Biztonság
Sokáig úgy gondoltam, hogy a kapcsolathoz elég a szeretet.
Ma már nem vagyok benne biztos.
Mert láttam embereket, akik nagyon szerették egymást, mégis féltek egymás mellett. Féltek megszólalni. Féltek sírni. Féltek nemet mondani. Féltek attól, hogy ha megmutatják, kik is valójában, elveszítik a másikat.
A szeretet önmagában nem mindig teremt biztonságot.
A biztonság valami egészen más.
Sokszor észre sem vesszük, amikor jelen van. Inkább akkor tűnik fel, amikor hiányzik.
A testünk viszont jelez. Belépünk egy helyiségbe. Megérkezik a társunk. Meghalljuk a hangját. Meglátjuk az arcát. És a test tudja. Reagál.
A vállunk lejjebb ereszkedik. Mélyebbé válik a légzésünk. Vagy éppen összeszorul a gyomrunk. Megfeszül az állkapcsunk. Elakad a levegő.
A test nem gondolkodik. Érzékel.
A biztonság nem azt jelenti, hogy mindig egyetértünk. Egy kapcsolatban természetes, hogy vannak konfliktusok. Két külön ember vagyunk, két külön történettel, két külön világlátással. A kérdés nem az, hogy lesz-e közöttünk feszültség.
A kérdés az, mi történik velünk a feszültség közepette.
Maradhatok-e önmagam?
Elmondhatom-e, amit érzek?
Lehet-e véleményem?
Mondhatok-e nemet?
Kérhetek-e csendet, amikor csendre van szükségem?
Kifejezhetem-e, amikor valami nagyon fáj?
Biztonságban vagyok-e akkor is, amikor éppen nem vagyok jó formában?
Van, amikor fáradtak vagyunk. Türelmetlenek. Zárkózottak. Néha igazságtalanok is.
Egy kapcsolat mélysége nem akkor mutatkozik meg, amikor minden rendben van. Hanem akkor, amikor valami kibillen.
A test ilyenkor is észlel, érzékel, figyel.
Régi történeteket keres. Hiszen a test emlékszik.
Sokkal régebbi emlékeket őriz, mint amikre tudatosan visszaemlékszünk.
Ha gyerekként gyakran kellett alkalmazkodnunk, kitalálnunk mások hangulatát, vigyáznunk arra, hogy mit mondhatunk és mit nem, a testünk ezt megtanulta.
Megtanulta, hogy figyelni kell.
Hogy jobb csendben maradni.
Hogy veszélyes lehet önmagunknak lenni.
Felnőttként pedig sokszor észre sem vesszük, hogy ugyanebből a programból működünk.
A másik elejt egy félmondatot. Mi pedig már vissza is húzódunk.
Valójában nem azért, mert most veszélyben vagyunk. Hanem mert a testünkben aktiválódik egy régi történetet.
Ezért fordul elő olyan gyakran, hogy valaki azt mondja:
– Nem tudom, mi történt. Egyszerűen összeugrott bennem minden.
Igen. A test tudja.
És éppen ezért a gyógyulás sem pusztán megértésből áll.
Lehet sok könyvet elolvasni. Meg lehet érteni, mi miért történt.
Ez fontos.
De a test ettől még nem feltétlenül hiszi el, hogy most már biztonságban van.
A testnek új tapasztalatokra van szüksége.
Arra, hogy újra és újra átélhesse:
Lehet hibázni, és mégis szerethető maradok.
Lehet sírni, és ez nem gyengeség.
Lehet határt húzni, és nem hagynak el miatta.
Lehet segítséget kérni.
Lehet kimondani, hogy „most nem tudom”.
Lehet önmagunknak lenni.
A test lassan tanul. Sokkal lassabban, mint az elménk.
Viszont amit egyszer megtanul, azt már nem felejti el.
A Watson coachingban ezért dolgozunk a testtel.
Mert amikor egy helyzetet nemcsak elmesélünk, hanem meg is élünk, a testnek lehetősége nyílik új tapasztalatot szerezni. Új történetet írni a sejtekbe.
Egyszer csak megérzi, milyen az, amikor nem kell védekeznie.
Amikor nem kell kitalálnia, mit várnak tőle.
Amikor egyszerűen csak jelen lehet.
Talán ezért mondom olyan gyakran, hogy a test nem hazudik.
Az elménk tud magyarázni. A test nem.
Ha biztonságban vagyok melletted, azt minden sejtem tudja.
És ha nem vagyok biztonságban, azt is.
A kapcsolataink egyik legmélyebb kérdése az, hogy meg tudunk-e pihenni egymás mellett.
Mert ahol a test meg tud pihenni, ott lassan a lélek is hazaér.
