Ha a tükörbe nézve megkérdezed magadtól, hogy hogy érzed magad a legjobban, mit felelsz? Csak te vagy, senki más nincs a szobában. Egyedül.
Hogy érzed magad a legjobban?
Múltkor reggel fogmosás közben jött ez a kérdés. Én egyértelműen rávágtam, hogy meztelenül.
Tetszett a válasz. Nem agyalásból. Zsigerből. Tudjátok, olyan belső mosolygósan. Mint amikor valami nagyon olyan, amilyen. Felszabadító.
Aztán felébredt a fejem is és sorra szaporáztak a gondolatok. Megvizsgáltam, hogy vajon mindig ugyanezt a választ adnám-e, ha sokszor kérdezgetném magamtól. És arra jutottam, hogy nem. Van, amikor tüllszoknyában szeretnék illegni-billegni, hogy a habosságtól nagyobbnak, szebbnek, rózsaszínebbnek látszam. Van, amikor zsákruhát hordanék legszívesebben, mert abban senki nem vesz észre, láthatatlan lehetek. Vagy valami tucatruhát, hogy egy legyek a sok közül. Megint máskor meg valami rebellis, meghökkentő, ’csakazértis’ cuccot vennék magamra.
Aztán visszatértem a gondolathoz, hogy a meztelenség valójában csak AZ, ami van. Egy darab embertest, amiben épp otthont kaptam.
Minden más valaki másé, amit felveszek. Valamit akarok vele mutatni, hogy ’Hello emberek, nekem ilyen van!’ Magamra aggatok dolgokat, amik a szüleim elvárásai, a párom elvárásai, a munkahelyem elvárásai, a közösségem elvárásai, a gyerekeim elvárásai. És akkor még bejönnek a képzelt elvárások is, mert abból is Dunát lehet ám rekeszteni! Hogy X vagy Y biztos csak úgy szeret engem, ha ezt meg ezt megcsinálom, ha így viselkedek, ha ezt veszem föl, ha…
Vagy a ruháimmal éppen valamit el akarok takarni, eltüntetni. Leginkább a félelmeimet, a szégyenemet.
Mik lehetnek ezek?
• Hogy nem vagyok elég úgy, ahogy vagyok.
• Hogy nem vagyok elég jó.
• Hogy nem vagyok elég szép, okos, szellemes, finom, lágy vagy épp erős, határozott.
• Hogy nem tartozom eléggé egyik vagy másik társadalmi réteghez, csoporthoz vagy normához.
Ebben az ítélkezős játékban, amit fölépítettünk virágzó civilizációnkban nem elég, ha VAGYOK. Lennem kell valamilyennek. Valamilyen már létező, ismert kategóriának.
Pedig a létünknek pont ez a lényege: Elég, ha az AZ EGY vagyok, aki csak én lehetek.
ÚJAT hozni a világra. Magamat. Ilyen ujjlenyomata senkinek nincs a világon, mint az enyém, ugye?
Amúgy meg miért akarnék más lenni? Arra ott van más. Sok más, sok ezer, tízezer, százezer, millió, milliárd más. A többiek!
Egyedül nekem van lehetőségem magam lenni. Olyan végtelenül egyszerűnek hangzik, nem?
Kívánom nekünk, mindenkinek, hogy lehessen az az EGY, és azt az egyet szeresse, szeressék.
